Drén (vízáteresztő) térkő vagy klasszikus térburkolat lejtéssel?

Az esővízzel egy burkolat kétféleképpen bánhat el: vagy lejtéssel egy vízgyűjtő pont felé tereli, vagy a drén (vízáteresztő) technológiával rögtön helyben, a rétegeken át engedi a talajba. Mindkettőnek megvan a maga terepe – ebben a cikkben azt tisztázzuk, melyik mikor nyer. Az elméleti alapokat a vízelvezetésről szóló írásunkban találja.

Klasszikus burkolat, lejtéssel

Az évtizedek óta bevált recept: a felület minimum 2%-os eséssel irányítja a csapadékot folyóka, víznyelő vagy füves terület felé.

• Mellette szól: kipróbált és kedvező árú technológia, bármely kőtípussal megépíthető, a víz gyorsan távozik a felületről.
• Ellene szól: szükség van befogadóra, ahová a víz mehet; nagyobb burkolt területnél a keletkező vízmennyiség komolyabb tervezést kíván.

Drén rendszerű, vízáteresztő térkő

Erre a célra gyártott kő és tágabb hézagolás, alatta áteresztő drén rétegrend – a csapadék nem elfolyik, hanem a burkolaton keresztül a talajba szivárog.

• Mellette szól: mérsékli a felszíni elfolyást, elmaradhat a kiterjedt vízgyűjtő hálózat, környezetkímélő, és ott is működik, ahol nincs hová vezetni a vizet.
• Ellene szól: a kő és a rétegrend is költségesebb, az áteresztő rétegek idővel eltömődhetnek, tehát karbantartani kell; és nem való minden talajra – kötött agyagon csak korlátozottan teljesít.

Döntési vezérfonal

• Klasszikus lejtéses: a tipikus kocsibeállóknál, teraszoknál, járdáknál ez az elsődleges jelölt – feltéve, hogy van befogadó a víznek.
• Drén rendszer: kiterjedt burkolt felületnél, ahol a felszíni elfolyás visszafogása szempont, vagy ott, ahol a víznek nincs hová elfolynia, viszont a talaj jól nyeli a csapadékot.

Az utolsó szó a talajé

Hogy melyik rendszer működőképes az adott telken, azt két tényező dönti el: a talaj vízáteresztő képessége és az, van-e befogadó. Pontosan ezt vizsgáljuk meg a helyszíni felmérésen, és ennek alapján javaslunk technológiát.